Orbán Achilles-sarka, avagy a nyomor halálraítéltjei

• Sebők János

2011.12.30., 04:00 2011.12.30., 00:59 19436 71

Az életpálya-modellek után itt az ideje, hogy megismerjük a magyar halálpálya-modelleket is, mert akkor nem fordulhat elő, hogy a mélyszegénység tömeges megjelenése, megszokottól eltérő látványa valósággal sokkolja a budapestieket és a világhálón szörfözőket.

December 24-én, délidőben, Budapest szívében, a Blaha Lujza tértől a Rókus kórházig folyamatosan több ezren várakoztak türelmesen, hogy a krisnások jótékonysági akciója keretében egy tál meleg ételhez jussanak. Nagy többségük nem hajléktalan, koldus volt, hanem a tönkrement, lecsúszott középosztály tagja. Egész családok, anyukák gyerekekkel, nyugdíjasok, állásukat vesztett emberek reménykedtek az ünnepi falatokban.

A Belváros szívébe belemetsző 300 méteres tömött sor valóban döbbenetes látvány volt, de csak azoknak, akik eddig nem pillantottak bele a magyar valóság sötét bugyraiba, mert a hétköznapok drámái a legritkább esetben érik el a lakáj és kereskedelmi médiumok ingerküszöbét. A szociális nyomor mifelénk nem szenzáció, hacsak nem egy celeb nyugdíjáról, kilakoltatásáról, netán öngyilkosságáról van szó.

Lázár János igazsága: pusztuljon a gyenge

Születésem óta ismerem az alföldi nyomor és szegénység fokozatait, de csak akkor döbbentem meg először igazán, hova jutottunk, amikor 2009-ben arról olvastam egy eldugott hírt, hogy az egyik budapesti multicégnél egy 53 éves munkásasszony rosszul lett, s mire a mentő kiérkezett, meghalt. Utóbb kiderült, éhenhalt. Előzőleg önkormányzati lakásából a rezsitartozásai miatt kilakoltatták, egy ideig hajléktalanszállón élt, aztán albérletben lakott. Volt ugyan munkája, de hetvenezer forint körüli fizetéséből törlesztenie kellett a fennmaradt rezsitartozását (levontak 40 százalékot), az albérlet kifizetése után pedig a betevő falatra sem nagyon futotta neki. A történet nem kavarta fel az érzelmeket, ezért aztán a hasonló esetekkel nem is nagyon foglalkozott a média.

2010-ben viszont előkerült egy másik megrendítő történet, ami szintén elérte az ingerküszöböt. Egy nagymama még életében eladta a holttestét egy klinikának, hogy hiteltörlesztő gyermekeinek ne kelljen temetést rendeznie, mert nem lett volna rá pénzük. Példáját még sokan követték, de velük már nem foglalkozott a sajtó. A figyelem a megfagyott, kihűlt nyomorultakra terelődött, mert azon a télen már ötszáz ember halt meg a fűtetlen lakásában, illetve az utcán. Cinikus politikus ismerősöm persze tudta a választ: a kapitalizmust választottuk, a létharc pedig veszteségekkel jár. Vulgárisabban fogalmazva: pusztuljon a gyenge, hulljon a férgese. Ahogy Lázár János fogalmazott: „Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér.”

Idén aztán a fidesznyik szavait bőséggel igazolta az élet, mert már eddig is elképesztő, új halálnemeket produkált a nyomor. Volt, aki a lakása ablakából ugrott ki, amikor megjelentek a végrehajtók. Mások kétségbeesésükben, mielőtt végeznének magukkal, vagy megbolondulnának, előbb a gyermekeiket fojtják meg, mert nem képesek élelemmel, gyógyszerrel ellátni őket, ismét mások a férjük, a feleségük ellen fordulnak végsőkig feszített idegállapotukban. Nemrég például annak az 56 éves rokkant férfinek a tragédiája volt 15 perces szenzáció, aki a veszprémi nyugdíjbiztosítási igazgatóságon szúrta szíven magát, amikor megtudta, hogy jelentősen csökkenni fog a rokkantnyugdíja.

A szegénységgel kapcsolatos hírek háttere azonban még napjainkban sem érdekli a széles közvéleményt vagy a politikai táborok szimpatizánsait. A „gördülő éhségsztrájkot” folytató médiamunkások szinte minden percéről tudósítanak a blogok, a közösségi oldalak, de az éhező százezrek mindennapjairól, a nyomortelepek lakóiról szinte semmit sem tudunk. Pedig a hétköznapokban egyre gyakrabban sejlenek fel a készülő tragédiák, illetve egy szociális robbanás körvonalai. Ha valaki a helyszíneken konfrontálódik a valósággal, hamar talál példákat.

Ősszel, vidéki utam alkalmával betértem egy Budapest közeli plazába. Hétköznap délután két óra volt, s rajtam kívül csupán néhányan mászkáltak a gondolák között. Fizetéskor beszédbe elegyedtem a pénztárosnővel, s kérdeztem, miért nincs vevő az üzletben? „Óh, hát mifelénk már huszadika táján hóvége van. Addigra elfogy az emberek pénze.” Egy nappal később ugyanezt mondta egy pesti bevásárlóközpont pénztárosa is, aki vasárnap délután látványosan unatkozott a kasszában.

Mai Tiborcok: a szükség lopni kényszerít

A peremvidékeken, a hátrányos helyzetű régiókban, kistérségekben, falvakban, városokban ma már ennél is sokkal rosszabb a helyzet. A pénztelenség ott egész hónapos nincstelenséggel párosul. Nemrég jártam olyan városkában, ahol a főutcán a kínai bolt is kénytelen volt bezárni. Ahol a közalkalmazottak is borítékolni kénytelenek a hó elején beosztott pénzt: benzinre ötezer, kultúrára pedig nulla forint jut. Az utazás, az étterem vagy a szolgáltatások igénybe vétele már az ő esetükben sem kerül szóba, s ha jövőre az önkormányzatok bajba kerülnek (hiteltörlesztések, elvonások), akkor még rosszabb lesz a helyzet. A sárga csekkek, az adóságok már most is elviszik a jövedelmek nagyját, ami marad, az megy kajára, a gyerekekre, s néha valami ruhára, iskolaszerre, ajándékra.

A kis falvakban még ennél is sivárabb a helyzet. Sok helyen karácsony előtt már nincs disznóvágás, nincs komatál, eszem-iszom, vendégjárás István-János napkor. Lámpagyújtás után kihal a falu, mindenki visszahúzódik a vackára. Vadász ismerős mondja, hogy egyre több kóbor ebet lőnek ki a határban, mert a tulajdonosok - az ebadótól tartva - megszabadulnak tőlük. A mezőőr szerint orvvadászok lepték el a faluszéli erdőket, a gátőr naponta órákat tölt azzal, hogy az ártéren összeszedi a nyulakra, fácánokra kitett csapdákat. Korábban a rendőrök ugyan gyakran igazoltatták a mellékutakon felbukkanó autókat, kerékpárosokat, de mostanában ritkán látni őket. A csomagtartókon, csomagtartókban ezért bezsákolva zavartalanul visznek minden mozdíthatót, főleg a felfűrészelt fát. Most a fiatal akácost ritkítják, s nemcsak a cigányok, mert tudják, hogy a hónap vége felé már a faluban is „béke van”, mert a benzinkeretből a helyszínelésekre sem futja. A kerékpárlopás pedig már annyira nem „téma”, hogy legfeljebb jegyzőkönyvet vesznek fel, aztán ad acta kerül az ügy.

A történelem most szó szerint megelevenedik előttünk. A mai Tiborcok is lopni kényszerülnek. Vadat, halat, pénzt, fát, áramot, gázt, bármit. Amit és ahogy lehet. Mert enni kell, a gyerekek iskolázására kell, a nagyi gyógyszerére kell. Mások inkább összehúzódnak, egy szobát fűtenek, a legolcsóbb termékeket veszik, mindent eladogatnak, fáznak, éheznek, nélkülöznek, és imádkozva, tisztességes szegénységet emlegetve valami csodában, s valakinek az eljövetelében reménykednek, mert ebben a mostani Megváltóban is csalódtak.

A politikusok igen, a számok nem hazudnak

Pedig a miniszterelnök februárban még azt ígérte, hogy 2011 a megújulás éve lesz. Nem lett az. Helyette kaptunk vért, verítéket, nélkülözést és könnyeket. S miközben folyamatosan harcban álltunk, s a „háborús propaganda” folyamatosan győzelmekről papolt, sem az elmélyülő gazdasági-pénzügyi válságon, sem a szociális nyomoron nem sikerült felülkerekednünk. A számok nem hazudnak:
- A reálbérszínvonal továbbra is az uniós átlag ötöde, eközben az árak számos területen már utolérték az uniós plafont. A 2500 eurós német bruttó átlagbérhez mérten a magyarországi bruttó átlagbér csak 700 euró.
- A minimálbér összege 2011-ben 78.000 (nettó 60.600) Ft volt, ami 2012-ben a gyermektelen munkavállalók esetében 93 000 (nettó 60 916) forintra emelkedik.
- Tavaly Magyarországon egymillióan éltek mélyszegénységben, hárommillióan a létminimum szintje alatt, további három millióan pedig létminimum közeli szinteken. (létminimum 71736 Ft).
- A legelmaradottabb, ún. szegény vidékeken (Nyírség, Békés, Baranya, Borsod) az évtized elején a gyerekes családok körében az országos átlag 2-3-szorosa (50 százalék) volt a szegények aránya. 2009 és 2011 közt viszont ez az arány 62 százalékra emelkedett.
- Napjainkban a mintegy 3200 településnek már csaknem a fele (1400) a "hátrányos falu" kategóriába tartozik.
- Tavaly két aktív korú személyből és két gyermekből álló háztartás létminimumértéke 228 334 forint volt havonta. További létminimumszintek: 1 felnőtt  78 736 Ft, 1 felnőtt 1 gyermekkel 129 914 Ft, 1 felnőtt 2 gyermekkel 169 282 Ft, 2 felnőtt 137 788 Ft, 2 felnőtt 1 gyermekkel 188 966 Ft, 2 felnőtt 3 gyermekkel 259 829 Ft, 1 nyugdíjas 70 862, 2 nyugdíjas 122 041 Ft. A hivatal becslése szerint ma 3,7 millió ember (a lakosság közel 40 százaléka) él a fentieknél alacsonyabb jövedelemből. 
- Hazánkban az öregségi nyugdíjasok száma év elején 2 100 537 volt, az ellátásuk átlaga pedig 97 090 forintot tett ki. -Az Országos Nyugdíjbiztosítási Főigazgatóságnál összesen 260 227 darab 30 ezer forint alatti tételt tartottak nyilván. A korhatár alatti rokkantsági nyugdíjasok száma ugyanakkor 339 628 fő volt, ők havonta átlagosan 69 973 forintos ellátásban részesültek.
- A munkanélküliek száma lényegében megegyezett az egy évvel korábbival (462 ezer fő),amely 10,7 százalékos munkanélküliségi rátát eredményezett. 
- A KSH adatai szerint hazánkban kb. 2,5 millióra tehető az inaktívak száma. Közülük 40% korhatár alatti nyugdíjas, 30%-a tanuló, 10%-a gyermekgondozási támogatásban részesül, 20 százalék (350-400 ezer ember) pedig semmilyen ellátásban sem részesül.
- A közmunkáért fizetett összeg (73 500 Ft) 2010-ben még megegyezett a minimálbérrel. A közfoglalkoztatási törvény 2011 augusztusában viszont már csak bruttó 57 000 (nettó 40 ezer) forintot írt elő. A kormányzati szakértők azonban ezt az összeget nem találták elég alacsonynak ahhoz, hogy munkavállalásra ösztönözzön. Ezért 2012. január 1-jével újabb 20 százalékkal, bruttó 45 600 forintra csökkentik a teljes munkaidős közfoglalkoztatásért fizetett összeget. Ennél még nagyobb mértékben csökken az az összeg (42 000 Ft), amelyet - a gyerekek számától függetlenül - egy család kézhez kaphat munkanélkülisége, illetve szegénysége okán.
- Tavaly már kb. félmillió ember élt szegénytelepeken.
- Magyarországon 2,2 millió gyermek közül 430 ezren nagyon szegénynek tekinthetők. A szegénység valamilyen formában mintegy 750 ezer gyereket érint ma Magyarországon. Közülük minden ötödik gyerek él olyan családban, ahol nincs aktív kereső. 200 ezren semmiféle támogatást nem kapnak.
- Egyes régiókban, elmaradottabb megyékben az átlagnyugdíj mindössze négy-ötezer forinttal magasabb a létminimumnál, de a családok jelentős részénél az átlagkereset is csak a létminimumon való megélhetéshez elég. A gyermeküket egyedül nevelő szülőknél a jövedelem pedig alatta is maradt a létminimumnak.
- Magyarországon ma minden negyedik ember mondja azt, hogy a jövedelme nem elég a megélhetésre.
- A magyar lakosság 26,5 %-a (EU 9,5%) minőségi éhező, ami azt jelenti, hogy étkezései során nem fogyaszt legalább kétnaponta húsféléket, minimális mennyiségű zöldséget, gyümölcsöt, tejtermékeket.
- Magyarországon a felnőtt korúak közel fele él egyedülálló (szingli, elvált, özvegy) háztartásban.
- S végül egy adatpár a szegényekről és gazdagokról: az MTA Közgazdaságtudományi Intézetének vizsgálatai alapján a négy és fél millió hazai adózó közül a legjobban kereső háromtized kezében koncentrálódik a bevallott jövedelmek hetven százaléka. Ugyanakkor Magyarország magánvagyonának a 48 százaléka a lakosság 3 százaléka tulajdonában összpontosul, 9,7 millió ember pedig a maradék 52 százalékon osztozik.

Kádár tudta, Orbán nem tudja

2012-ben ezek az arányok valószínűleg tovább torzulnak, hiszen a kormánynak és a kormányzó koalíciónak esze ágában sincs letérnie a kijelölt útról, s a tervezett alapján a szegények még szegényebbek, a gazdagok még gazdagabbak lesznek. Kimondhatjuk, a mai politikai vezetés a szegények millióinak nem kínál semmilyen alternatívát. Leírták őket. Hozzá kell szoknunk, hogy a korábbi életmodellek helyett most már halálmodellekben is gondolkodjunk, s ezekből kiindulva próbáljuk megteremteni a kitörési lehetőségeket. Erre már csak azért is szükség van, mert új fejleményként értékelhetjük, hogy 2012-ben a középosztályhoz tartozó társadalmi rétegek lecsúszása, elszegényedése is felgyorsul, tömegesedik.

Az emberek, természetesen, ahogy tudnak, megpróbálnak majd védekezni (továbbra is lopnak, adót csalnak, feketén dolgoznak), ám miután egyre kevesebb vesztenivalójuk lesz, s a rezsim már az egzisztenciájukat fenyegeti, a többség szakítani fog Orbán legnagyobb szövetségesével, az apátiával, s lesznek, akiket a szükség már tettekre is sarkall. Egyelőre csak helyben, a mikroközösségek szintjén, aztán társadalmi szinten is. Mert ennek a politikai elitnek, amelynek uralkodó része most a kétharmadra hivatkozva kormányoz, ehhez a rákként burjánzó szociális állapothoz egyetlen érdemi szava nincs. Hazug, érdektelen, érzéketlen, kapzsi, vak, s ezért meg fogja fizetni a tévedése árát. Az emberek megkóstolták a szabadság ízét, a kádári gulyáskommunizmus konszolidációs évtizedei után a jóléti hitelkapitalizmus hitelen megvásárolt bőségéből is részesültek. Ám az elit ennek a zsákutcás fejlődésnek a következményeit most csakis velük akarja megfizettetni. Nem fog menni! Az emberek nem fogják tűrni, hogy a hallgatólagos társadalmi közmegegyezést – leben und leben lassen – a pártokrácia felrúgja, semmibe vegye.

Kádár tudta, hol vannak a tűrésküszöb határai, s azokat nem lépte át. Orbán nem tudja. Ezért nemcsak politikai ellenfelei fordulnak szembe vele, hanem a tömegek is, s egy ellenzéki összefogás akkor lehet majd valóban eredményes, ha új vezetőket emel a reflektorfénybe, s közben szakít a megosztó, gyűlöletkeltő, kiüresedett, egymás ellen hergelő és régóta sehova sem vezető bal-jobb osztatú politizálással, s helyette a fent és lent alternatívájában kezd el gondolkodni és cselekedni. Akkor a most még bizonytalan tömegek is megmozdulnak, s csatlakozni fognak, s a mostani rezsim, illetve annak vezére sem lesz többé olyan pökhendi és magabiztos, mert sebezhető pontjára, az achilles-sarkára (szociális kérdés) lehet irányítani a politikai harc nyílvesszőit.

Nem fáklyásmenet, hanem harc lesz

Magyarország az elmúlt évszázadokban nemcsak kompország, de páternoszter-ország is volt. Miközben Kelet és Nyugat között navigált, a folytonos újrakezdések nyomán állandóan küzdenie kellett a belső problémáival, az elitváltással, a sorskérdésekkel, a szociális egyenlőtlenségekkel, a társadalmi igazságosság és béke megteremtésével, az elnyomottak felemelésével, s a korábbi elnyomók megbüntetésével is. Rendszerváltáskor azt hittük, hogy mindkét problémát megoldjuk, majd sokáig ebben a tévhitben ringattuk magunkat, mert a kialakult új rendszer politikusai azt hazudták, hogy meg is oldhatjuk, ha rájuk szavazunk, s ehhez két évtizeden át bizalmi hitelt adunk, cserébe azokért a forintosítható, majd svájci frankra cserélhető hitelekért, amelyekért jóléti boldogságot és talmi álmokat vásárolhatunk magunknak. Napjainkban ennek az alkunak a hamissága nyilvánvalóvá vált, ennek a terheit nyögjük, s a kiábrándulás olyan tömegessé vált, hogy momentán nincs hiteles politikai erő és alig maradt hiteles politikus ebben az országban, s szinte mindent újra kell kezdenünk megint.

Orbán ott volt ennek az új Magyarországnak a születésénél, részese volt az átalakulási folyamatnak, a torzulásoknak. Tevőleges szerepet játszott a demokratikus berendezkedés oligarchikus rendszerré átformálásában, kihasználta az újonnan kialakult pártokrácia kínálta előnyöket, s miután ellenségei az elmúlt nyolc évet „elkúrták”, bukásukból okulva visszasétált a hatalomba, s rezsimjének kiépítésével, bebetonozásával függetlenségi harcot, és forradalmat hirdetve mindent el is követett az elmúlt másfél évben, hogy hatalmát évtizedekre bebiztosítsa, s megvédje a feltételezett külső és belső ellenség ellen. Az általa elképzelt rendszer azonban működésképtelen, ő maga pedig alkalmatlan az államférfiúi feladatok elvégzésére. A következmények ismertek. Rendszere, ő maga, s ezáltal országa elszigetelődőben van, külső segítség nélkül képtelen navigálni „gyorsnaszádját”, és források nélkül nem tud úrrá lenni a pénzügyi-gazdasági-szociális problémákon sem. Rajongóinak, támogatóinak száma ugyan még ma is jelentős, de kétharmada már rég a múltté, s diktatórikussá váló rendszere is csak úgy működőképes, ha folyamatosan zabrál, államosít, elvesz, eltulajdonít, zárol, visszatart… Aminek következtében kompország egyre inkább távolodik a Nyugattól, a páternoszter-országban pedig milliók süllyednek korábban elképzelhetetlen nyomorba, létbizonytalanságba.

Mindebből következik, hogy az igazi rendszerváltás nem lesz fáklyásmenet. Harc lesz, mert millióknak – idelent – hamarosan már nem lesz, viszont százezreknek – odafönt – most már nagyon sok a veszítenivalója. Orbán pedig – tapasztalhatjuk – a végsőkig eltökélt, ha a hatalma megvédéséről van szó. Ha győzni nem tud, akkor bukni fog, s magával rántja az országot.

Vagyis bukása árát is mi fogjuk megfizetni.